Esik.
Konstatálom.
Amivel nem lenne gond. Mindaddig, amíg az emberfia nem tudja hová készül. De a Tisza vagy a csatornák gátja nem csak egy földhányás. A gáton két lehetséges verzió van.
Egy: kirepedezett felszín, a szél a szemcséket az ember szemébe fújja. Kemény, mint a satupad széle.
Kettő: esőben, és utána tökéletes terepet ad a téli sportokra is. Sí, szánkó, bob, bármi aminek csúsznia kell.  A gátoldalon a mentetlen ártérbe jutni, egy kész burlesq. Jobban jár az ember, ha két vödörbe belelép, és mint a síugrók, guggoló testhelyzetben lecsúszik a gát aljára. Ha szerencsés, pont nincs ott egy vakondtúrás, amiben sikerül orraesnie, és fűbe harapnia. A horgászat veszélyes üzem, kérem.

Esik.
Még mindig. Megszokott helyén a kifeszíthető ponyva. Alatta sok nap telt el, nap után. Elég nagy ahhoz, hogy a sátor és a tűzhely is elférjen alatta. Ha a hippybusz tetőcsomagtartójáról feszítem ki, akkor kész a legpompásabb panzió, ahonnan a legszebb kilátásom, nekem van. Feltéve, ha nem esik. Ilyenkor maximum gyalog lehet megközelíteni a kedvenc helyeimet. Marad a gépjármű a biztos aszfalton. A pakkokkal meg, mint jó szerelmes pár, kéz a kézben jutunk le a partra. Jóbarátaim már ők, sok ilyen napot túléltünk. Mindenki tudja hol a helye. Szinte maguktól másznak oda.
Kötél a fák közé. Kötélre a ponyva. Ponyvára a feszítő. Megy ez.
Nyárfák alatt készülődik a tábor. Mögötte a végeláthatatlan szántó, előtte a víz.
Tehát, ha jön a yeti, a menekülés kétséges, - bár errefelé ritka.

Esik.
De már nem gond. Ponyva alatt már virgonc az ember.  Első körben az etetőanyag keverés, ami vár.
Már le sem kell menni meríteni vizet az etetőanyagnak, míg a pakolászat történt az eső,  pont eleget potyogtatott a vödrökbe. Mehet rá a csodamatéria. Tűzőszúnyogos etetőanyag… Kis vakondtúrás.
Darabolt giliszta. Csonti. Mikropellet.  Magkeverék. Persze saját. Én főzöm. Illetve a tűz, nagy segítségem ebben. Szóval közös. Inkább közös.
Itt nem kell sok kaja. Kedvenc halaimért jöttem. Az itt, ebben a sötét, és benőtt vízben, vérvörös úszójú, aranytestű, Vöröszszárnyú keszegekért, és a még mélyebb színű Sügerekért.
Persze, nem haragszom meg, a beugró kis Compóért, vagy a csatornába, áradásokkor beszökött szinte már csokibarna Nyurgapontyokért.
Újabban, már a törpeharcsákért sem. Ha belekéredszkednek a bográcsba, hát nem bánom.

Esik.
Nem bántóan. A ponyva alól kikandikálva, szép látvány. Gyöngyöket szór szét a vízen, amik apró köröcskékkel veszik körül a kis hullámokat a sodorvonalak szélén.  Az illat, szinte magávalragadó. Újra, - és újra érezni kívánja az ember, és újra – és újra visszatér ide, hogy érezhesse, - ezt is.
Valahogy az itteni mikroklímát kedvelem. Sajátos illata van a Jászságnak. Hmm.
Botjaimért kotorászok.
250-300 grammos boilisbot. 70-es orsó. 45-ös damil, és 2/0-s horog.  Kell valahova. De ide nem.
Jóbarátommal, a 7 méteres begumizott spiccbottal, már sokmindenen túlvagyunk. Nem fiatal. Browning.
Nehézkes, öreges. De megbízható. Holtágon, csónakból pecázgatva az egy szem kukoricára beugró 5-ös harcsácskát is szákba terelte a sulyom közül. Bár, nem rekordidő alatt. Mondjuk nem is siettem sehová. Ide is megfelelő lesz. Meglepetéshalat itt lehet sétáltatni is, kilométerekre.
0,18-as damilt kap a stonfoja a létráról. Ezután rettentő precíz súlyozás következik. Ami annyit jelent, hogy egy 0,5 grammos szilikonbetétes ólom van húzva a zsinórra. Az előke 0,16-os, rajta 12-es vékonyhúsú vörös horog. Az előkén egy pöttöm ólmocska, épp csak nem engedi zászlóként lobogni a sodrásban az előkét. A kis Vörösszárnyú még futhat utána, sikerrel. Ezt rendkívül mérnöki pontossággal lemodellezve, már jó előre beállítom, még itthon egy úszósúlyozó csőben. Szeretem elfoglaltságok ezek. A tudomány, nem tévedhet. Úgyis a frontokra fogom, ha nem jött semmi.

Nem esik.
De. Esik. Vicceltem. Miért állna el.
Mégis… Mennyivel jobb itt, érezni az illatokat, látni az eső cseppjeit becsapódni a vízbe, mint a lakásból az ablakon kitekintve látni, hogyan csurog le az üveg külső lapján. Itt már nem is zavar. A geozmin illata szinte mámorító, az arra érzékenyeknek. Nekem biztosan.
Újra átkeverem az etetőanyagot, és maroknyi gombócokkal sorakoztatom fel a másik vödör alját. Kész a nehéz tüzérség. A többit, majd csúzlival. Apró sörétek formájában. Ami lehet etetőanyag, kukorica, magmix, pellet, vagy csonti. Lövöldözhetek össze vissza. Bár az úszó köré célravezetőbb lenne.
Browningom lendül. Derekas. Megtartani is, de majd a combomon megpihen. Kisebb gyermekek ilyenkor szoktak betojni, vagy kérdőjelbe hajolni, hogy az elég spiccnehéz botot elbírják. De nem bírják. Én viszont szeretem. A végbe rakott súly, már így is sokat segített.
Nyalka úszó került a szilikon csövecskékbe. 1 grammos. Piszéző.
Ő is megfogta már a kenyere javát. De mivel tudja a dolgát, így mindig szívesen fogadom a segítségét.
Ő mindig örömmel el is vállalja.
Csonti került a picurka horogra. Egy szem. Árválkodó, de annál jobban fickándozó. Reptében végigsuhanhat benne minden. Ennél a sebességnél, még a tegnapi vacsorája is. Bár, nem elítélendő módon, kaptak egy kis piros színezőt, reggelire is.

Esik.
Tényleg, - most nem viccelek.
Szinte fejből tudom hova kell dobni. Nem ma vagyok itt először. Valószínűleg, nem is utoljára. Szépen lehet vezetni a szereléket, a hínárlevelek között. A szálaik közül kistartoló Vörösszárnyúra nem is kell várni. A becsobbanó csontira, már estében vágnak rá a kis barátaim. Ez a szeretem peca. Akasztásról itt szó sincs. Úgy szalad vele, csak fel kell emelni a botot, és már az ember markában landol a várt szépség. Szakáll nélküli horoggal is készült az előke. Nem kívánom őket bántani. A Sügér sokszor nyeli mélyre, belőle végképp nem bántalmazással akarom visszakapni a mélytorkozott kampócskát. Egy pillanat műve, a kis horog szinte magától kiesik a jó tenyeres méretű vadász szájából. Nem dekázgatunk. Pont jó méretes.  Csobbanhat vissza a sötét vízbe őkelme.
Új csonti kerül a régi helyére. Hagy kapálózzon.
A cseppnyi úszó kis piros antennája, szinte fénylik a méregzöld nád, és a sötét víz kontrasztjában.  De nem sokáig teheti ezt. Folyamatosan dolgoztatják a halak. Mire vízbe érne, már bukik is alá. A horgon egy újabb delikvenssel. Naphal… Őket nem szoktam kézzel megfogni. Csipesszel fordítom ki a horgot, a víz felett, és már mehet is vissza. Újabban egyre több van. Egy időben eltűntek. Most újra fogdossuk őket. Szép hal. Akváriumban is tartották őket elég sokan. Ha bárki kérdezi, - én nem. Csitt.

Még mindig esik.
Hanyattdőlök a székben, és csak élvezem a látványt. A ponyván kopog az eső. Az illatok körüllengenek. A felhők tovalibbennek. A nyárfák levelei susognak. A szél hozza a Jászság üzenetét. Elönt a nyugalom. Jó itt. Szeretem.
Aztán a nagy mélázás közepette, tenyeremben érzem a combomon kiforduló botot. Odanézek, beletartok. Igyiszüdá! - Az úszóm meg sehol…
De érzem már rögtön. Sügér koma beköszönt. Ő nem viccel. Fogja és viszi. Vele elbírkózunk kicsit. Persze nem kellene, de miért ne. Kifárasztom. Ahogy tanultam. Felfekszik a vízre, majd egy lendülettel a tenyerembe is. Érdes kis teste mindig örömmel tölt el. Vérvörös kis nyilakként állnak a zöld háttérben a mellúszói. Mindig jó látni. Őérte jöttem. Őérte, is. Ezek a csatornapecák róluk szólnak. Nekem.
Tenyeresnél nagyobb, szép pocakos teremtés. Belakmározhatott a lőtt csontikból. De a saját tartalékai is gömbölyödnek. Izmos. Jó erőben. Egészségben. A horog belőle is egy pillanat alatt van kint. Értelmetlen az ilyen halaknak a szakállas horog. Belefeszül a szerelékbe és már jön is a kézbe. Ritkán vergődnek annyira, hogy reptükben esnek vissza, és tűnnek el a töklevelek szárai között.
Ők nem Csukák…

Tisztulni kezd az ég.
A felhők utolsó fodrocskáit is legyőzi a mögöttük előretörő nap ereje. Szép lassan a szürkeséget felváltja a ragyogó – csillámlóan vakító napsütés. Megszűnik a kopogás.
Már csak a rezgő nyárfalevelek végéről lecseppenő, a természetet éltető nedű szórványos koppanása jelzi, hogy itt valamikor bizony esett. A szántóföldek gőzölögve ontják magukból a beléjükzárt párafelhőket. A madarak tollászkodva, borzolgatva, csőrükkel széthúzogatva minden egyes tollszárat  fordulnak a nap felé, hogy minél hamarabb szárítsa meg őket, és vegyék újra birtokba, ami az övék.
A Jászság égboltját …

Sajby …