Talán 35 év is eltelt azóta, hogy egy este a strand hátsó kijáratán kislisszanva a halnevelő medencék felé vitt az irány. Mindig szemezgettem vele, de szüleim szerint, nem kellene oda mennem… Ilyet mondani egy gyermeknek, - hát olaj a tűzre.
Este nyolcfelé járt már, kellemes meleg időben.
Akkor, még nem voltak 40 fokos hőségek. Kisgatyában botorkáltam a nyaraló felé vezető úton, de a fákkal és náddal benőtt tenyészet jobban vonzott az otthon várható ágybabújásnál. Irány csak
befelé…
Már jó ideje felhagytak a mesterséggel, sűrű nádason keresztül bujkáltam. Mezítláb egyensúlyoztam a pár négyzetméteres betonmedencéket elválasztó élen. Sűrű tavirózsarengeteg fedte a vizeket. Alattuk, igazi fekete gyógyvíz. Nem is csoda, hisz a fürdőből egyenesen a kis betontavacskákba folyt a strand medencéiből leengedett csodalé, amit ott kis bukógáttal visszatartottak a kellő mennyiségben. A folyamatosan frissülő víz többlete, pedig egy ezüstfákkal borított kis csatornán át, a közeli kis erdőbe, egy szépséges kis erdei tóba csordogált esti gőzölgése közepette, az ott élő békák legnagyobb örömére. Ez a strand adta az erdei tó szinte teljes vízkészletét. Adott is pár szép halat, a legpompásabb színekben, (Idővel oda is ellógtam, mikor már mertem.) - plusz szükség vízbetáp volt, a strand és a nyaralók között elterülő horgásztónak.
A kis betonmedencék partján balettozva le- leguggolva a víztükörhöz, tündérrózsák és leveleik alól pedig színpompás halak bukkantak elő. A fekete vízben szinte rikítottak a vérvörös Xyphók, Plattyk, Mollyk, Guppyk, és többféle Gurámi.
Jól ismertem már őket. Ebben nőttem fel. Már totyogóként az akváriumaink oldalát kukkoltam, és követtem a halakat. Hamar megtanultam mi micsoda. Nem hiába ragadt meg bennem az akváriumi halak kültéri tenyésztésének mikéntje, melyet azóta sem feledek.
Kisháló nálam nem lévén, kis markaimmal próbáltam közelebbi kapcsolatba kerülni a színesebbnél színesebb példányokkal. Haza mondjuk nem mertem volna vinni egyet sem, de egy kis simogatást kaphatnának.
Nem sok szerencsével jártam ez ügyben, de annál jobban sikerült a zsebeimet jól telerakni apró, Vöröshasú unkákkal. Vadászzsákmánynak jók lesznek ők is. Majd a halaktól egy rövid búcsút véve valódi úticélom felé indultam, arra nem is gondolva, hogy a zsebrerakott kis unkák, majd valamikor kikívánkoznak onnét.
A nyaraló szúnyoghálós ajtaján belépve linóleum fogad a nappaliban.
Az unkák ekkor érhették el a zseb felső szélét, ahonnan kis toccsanásokkal füszerezve a linóleumon, ugrálni kezdtek kifelé. A – Nem tudom mi ez! – nem lehetett elég meggyőző, Keresztapám kérdésére, - főleg azt tekintve, hogy kis csattanások hangjai kezdték el betölteni a nappalit, ahogy a kis unkahadtest kezdte elfoglalni a teljes teret. Mindenfelé kis békák ugráltak a nappalitól a konyháig. Szerencsére a család női tagjai nem tartózkodtak lent velünk ezekben a napokban. A horgászat akkor, csak férfimunkát igénylő tevékenység volt, a lányok szerint.
Ők biztosan nem segítettek volna a kis ugráló népséget összefogdosni a ház legeldugottabb zugaiban. Némi szidalmazástól eltekintve olcsón megúsztam ezt a csínytevésem is.
Ideje volt új felé nézni…
Serdülvén, figyeltem a strand melletti tavon horgászókat.
Keresztapám is tanítgatott. Még többet figyeltem. A szomszéd község mellett elterülő holtágon, már nagy szaktudást magambatömbe űzették velem a feltolós úszózást.
Ezen kívül én lehettem az ügyeletes etetőanyagkeverő! Rendkívül nagy odafigyeléssel lettem képes a másnap hajnalban felhasználásra kerülő etetőmatériát elkeverni a kis sárga vödrömben. A napi strandolás után hazatérve, még sötétedés előtt érdemes volt ezt megtenni, - a szúnyogok rajzását megelőzendő.
Nem voltak akkor még csodaporok vagy pelletek. (Maximum a szójagranulátum vagy a nyúltáp.)
Áztatott kenyér, arra valamilyen épp kapható táp, és a konyhából elcsent vanillines cukor. Amellé, pár doboz konzerv kukorica. A saját pocakomba, és a halakéba is…
Napfelkeltére már a parton is voltunk. Keresztapám, én és a kis sárga vödröm. Természetesen a csali az akkor is elmaradhatatlan, üveges, valódi vaniliás vagy pálinkás kukorica, mert arrafelé „arra jön a ponty”…
Jött is.
Sokszor inkább hamarabb siettem haza a strandról, csak hogy egy napnyugta körüli horgászatot tehessek. Nem sok szebb van a megcsendesülő, kisimuló víztükörnél. Már akkor is szerettem.
Az este megélénkülő világ vonzott inkább mindig. Nappal csak gubbasztott a nép a parton, kapás nélkül. Hajnalban fogtunk. De engem az este érdekelt.
Azt is megfigyeltem, hogy itt is szokás volt világgá dobni az etetőkosarat. Mindenki besuhintotta a cuccot. Pedig én a partoldalban néztem, ahogy „legelnek” a pontyok. Persze, kenyértörést nem lehetett elkövetni, - ha azt mondták, oda kell bedobni, akkor bizony oda kell bedobni.
Persze, csak addig, amíg látja valaki…
Nagy nehezen kikönyörögtem, hogy kint maradhassak egyedül. Sötétedésig.
Mondjuk nagy veszély nem fenyegetett, - egyrészt mindenki ismert, másrészt a nyaraló kapujából is látták hol ülök. A bagoly meg csak nem visz el…
Gyorsan meg is szereltem a feltolós úszós készséget. Már akkor sem szerettem a fenekezős seggen ücsörgést. A csipeszt bámulni, nem volt egy nagy kaland, suhancként.
Egy fél doboz konzervkukoricát gyorsan behintettem nagy szaktudással a parttól pár méterre lévő nádtorzsák mellé. Nagyon értettem a csíziót, - gondoltam én.
Vízmérés után szépen beállt a kis bóbita a víz tükrére. Mehet élesben. Egy szem kukoricában eldugtam a horgot. Libbentettem vissza, nagy akkurátusan a nádtorzsához.
Szinte csak pillanatok teltek el, már emelkedett ki az úszó bóbitája a csillogó vízből.
A Quick Finessa tette a dolgát, biztosan ügyesebben mint én, és a bot is kiparírozta a térdeim és a botot markoló kezeim remegését, a gyerekes ügyetlenkedésemmel együtt, - de így vagy úgy, a jó másfeles tükrös, már a merítő felé szánkázott a víz tetején, egy perc múlva. Annyira meg is örültem neki, hogy minden felszerelést, cuccot a parton hagyva futottam vele a nyaralóba megmutatni, mit fogtam, - én a parttól öt méterre. Nem ott bent!
Mikor az ötödik pontyot vittem haza, azt már egy seggberúgás közepette hozhattam is vissza, postafordultával. A nagy zsákmányszerzési láz, és -namajdénmegmutatom közepette, nem is figyeltem ki lát- ki nem, vagy, hogy mennyit lehet fogni, - holnap már a halőrtől jön a fenékbe billentés, hogy nem hagyok az öregeknek a vízben pontyot. Itt mindennek szeme van, és mindenki hall mindent…
Amit nem is bizonyít jobban, hogy már hajnalban ültek a helyünkön. De még strandolás után este is, dobáltak jó messzire róla. Csak hát, a legfőbb titkot nem tudták. Azt csak én tudtam. Nem is árultam el senkinek.
A parttól öt méterre, a nádtorzsán!
