Nyár derekán ...

 

Az 1988-as év a nyár derekát próbálja egyre erőteljesebben elérni. Mintha nem lenne jobb épp ekkor. Miért kell minduntalan telnie a vissza nem térő éveknek. Miért nem jó így…

 

Pirkad.
Talán még Novoszibirszkben.
Itt olyan sötét van még, mint a vakond belső zsebe.  De már indulnék. Szinte az egész éjjel azzal telt, hogy – ott voltam. Ahová még el sem indultunk. Szinte nincs is ehhez hasonlítható érzés, amikor már annyira mennénk, hogy szinte ki sem kapcsol az agyunk, és nem tudunk elaludni. Ilyen kor nálunk már bevett szokás volt, hogy szinte mindegy mennyi az idő, elindulunk. Inkább ott, mint itt…

 

Az egyetlen marasztaló tényező ilyenkor, hogy ha közlekedési eszközhöz van kötve az ember, akkor hiába várja a vonatot kettőkor az állomáson, ha az csak 4:20-kor indul.
Így volt ez most is.
Este besózva kötögettük a szerelékeket, és a horgok öblébe már befűztük a másnapi reményeket is. Minden egyes csomóval nőtt a lehetősége a fogásnak, és minden egyes előkével nőtt a remény is. Felettébb elszántak voltunk ez ügyben. Precízen kimérve mindent, a tudomány oltárán adakoztunk, az addig elérhető szakirodalomból kiokoskodva. Annyi betűt a fejünkbe véstünk, hogy egy sírköves is megirigyelné.
Nagyon értünk mi ehhez, - gondoltuk.
- Nagyon értetek hozzá! – gondolta Stirlitz…

 

Csodás, kékben pompázó V43-as gurul be visító fékekkel az állomás peronjai közé. Gondolatban hozzáképzeljük a gomolygó gőzt és a kazánból előtörő tűz illatát, mintha még az előző korszakban utaznánk, nem ebben a fránya felsővezetékesben. De fanyalgás helyett végre zakatolunk az átszállás felé, hogy a „kis Piros” BzMot majd átszelje velünk a fél Jászságot.  Valóban zakatolva…
De bezzeg, most fáradtak vagyunk, mint a kutyák, kezdi megbosszulni magát az éjjeli bagoly üzemmód. Pillanat alatt riadunk fel a leszállási hely előtt, és mint az őrült ki letépte láncát, dobáljuk le a kerékpárokat, és a csomagokat az állomás peronjára. De, csak egy pillanatra, hisz a másik vágányon már várakozik ránk, - hát, persze, hogy csak ránk, - hű barátunk, aki szélsebesen eljuttat a hőn áhított víz partja felé.
A Jászságban csattogva-kattogva haladó Cseszkó csodájára járhat a fél világ. Mozgásáról ítélve szinte nem is párhuzamos síneken haladunk, hanem teljesen alternatív útvonal szerint. Egy élesebb kanyarban eltűnik alólunk az ülés, és a padlón találom magam. Ébresztőnek elég durva, de a hatás nem marad el. Jólnevelt gyermekként eltekintek a csúnya gondolatoktól, inkább nevetünk rajta.

 

Leszállás után, már csak alig vár 24 kilométer ránk, ezt egy jó óra alatt letudjuk.
Nem rég kelt még fel csak a nap, így nem esik nehezünkre a táv magunk mögött hagyása. Holnap, visszafelé, már lehet nem lesz ennyire örömökkel teli.

 

Halkan surrog a kerék az érdes aszfalton. Némán faljuk a kilométereket. Csípős még a hajnal. De ezt soha nem bánjuk, vissza lesz még ez sírva, délután kettőkor.
Várjuk már a horizonton a jól ismert fasor megpillantását. Akkor már tudhatjuk, hogy alig húsz perc és odaérünk, a szántóföldek között kacskaringó vékony aszfaltcsíkon, amit mindennek lehetne nevezni, de útnak, biztosan nem.
Haladtunkban egyre biztosabban érezzük, és tudni véljük, hogy a víz illatát sodorja felénk a keleti szél. Nem sokára el is hagyjuk az egyik kis csatornát, amit szorgos katonakezek ástak, nem éppen önszántukból. Csalihalat fogdosni egy tiszai süllőzéshez ideális pálya. Nyárfákkal megtámogatott meredek partos, gyékénnyel, és vizitökkel, hínárral erősen benőtt kis csatorna, - alig 10 méter széles. Mindig megtekintjük, ha erre járunk. Innen már csak 5 perc a mostani célunk. Húzzunk bele.  Szépen fogynak a számok az út menti fehérre meszelt köveken, és Tövisszúró gébicsek hozzáértő munkáját dícsérik a Krisztusakácok arasznyi tüskéire feladjutált csúszó-mászók és különféle ízeltlábúak hada. Tudjuk már, lassan de biztosan haladunk.

 

Ez az 5 perc, vagy 10 kanyart jelent, kisebb-nagyobb egyenesekkel tarkítva, U alakokban kerülgetve a táblákat, hogy csókoltassam a földmérőket, akik 24 kilométert sóztak így ránk, a toronyiránt alig 15 helyett. 
De nem gond, fiatalság, erő, egészség. Jó nagy ökörség…

 

A mi nyárfáink már előttünk tornyosulnak. Ami csodálatos látvány lenne. Ha, a fák és a víz partja között, nem lenne másfél méter magas csalánerdő, amíg a szem ellát. Így nem a szokásos úton haladunk be, a jól elrejtett helyünk felé, hanem a szántóföld szélén toljuk kétkerekű segítőinket. Kisvártatva jó helyhez érünk. Ideje volt. A szántás buckáin a bokáink azt sem tudták, hogy most balra álljanak, vagy jobbra. Kis pihenőt kértek.
Gyors csalántépéssel eljutunk a vízig. Kiszaggatjuk a táborhelynyi részünket, és leheveredünk.
Idén sem változott semmi.
A hínár megvan, a gyékény megvan, a nyárfák megvannak, a kakukk még mindig nekünk kakukkol.

 

Ki-ki a saját dolgát teszi.
Kis száraz fa gyűjtés. Kis gödörásás a tűznek. Lepakolás a bicajokról. Orsók előbányászása a táskából. Majd döntés, hogy ki tekerjen be a faluba, az általunk igen kedvelt, és csak itt kapható 2 kilós cipóért. Mindezt egy gyorsan lefőzött kávé mellé. Igen jól esik ilyenkor.

 

Szemben Tsz. Nyári táborozásaink alatt onnan hordjuk a vizet. Marmonkannákban. Jóbarátok, horgászok az ott dolgozók, szívesen cserélik az általunk átnyújtott üveget, a nekünk  épp fontos, de ugyan úgy átlátszó folyadékra. Az övéké hűs, a miénk főzött.

 

Kis reggeli után, elő a szerelékekkel. Este nem hiába hurkoltunk, csomóztunk annyit. Rettentő precíz minden. Ahogy a Nagykönyvben meg van írva.
Általam nagyra becsült DAM Quick finessa orsó kerül a Balzer matchbotra. Platil strong damyllal, szép zöld, ez aztán biztos pontyot fog nekem. A compót sem bánom mondjuk, de azt sem, hogy egy jókora vérvörös úszójú sügér előzi meg, a gilisztával csalizott horgon.
Mire elkészülnek a szerelékek, a csatorna kanyarulatában fészkelő Kabasólymok kezdik tanítani a már anyányi fészekaljat, az ilyenkor szokásos vijjogásuk közepette. Folyamatos Erdei pinty és pacsirtadal száll a földek és a nyárfák vonalában. A Tsz komondorainak, egy-egy vakkantása, csak alig szakítja félbe a Kakukk számolását. Ha valóban addig élünk, bizony baj lesz, rettentő töpörödött vénemberek leszünk.

 

Szúrjuk a csontit a kis horogra. Néhány báb, és már kész légy is van a dobozban. Nem friss, ez biztos. Elég szagos lehetett a végén a félbehasított dévér is, amit a kert végébe kiraktunk, a csontiszedés későbbi reményében. Amiről mindig az jut eszembe, ahogy Károly bátyám rettentő sebes mozdulattal legyet fog, a kihelyezett kuka széléről, amivel aztán egy igen szép piszéző úszóval bodorka sikeredik, - ami végül fenékről,  csukát hoz terítékre, a még igen hűvös bányató vizéből… Kész őrültekháza.  Mi ez, ha nem tápláléklánc.

 

Szinte pókhálónyi szerelékeink reppennek a túlparti nád szélébe.  Mire Keresztapám szokta mondani, - Gróf úr, miért nem sétálsz át, és lógatod be onnan…
Hát, ilyen az a horgászat.
Szépen látszanak a kis piros bóbiták a méregzöld nád, és a sötét víz kontrasztjában. Bár a felkelő nap, tehetné a szembenlévő útját a megszokottnál gyorsabban. Hunyorgásunk eredményeképpen, szép fehér csíkokkal a szemünk szegletében távozunk majd holnap után.
Nem is kell sokáig várni itt. Kis dőlöngélést követően elindul a kis bóbita, és mint amit elvarázsoltak, volt – nincs, tűnik el a víz fodros színe alatt. Kapás!
Bevágás! Repül ki a cejg és a kis bodorka is a nyárfa alsó ágai felé, a fejünk felett, nem győzzük húzni a nyakunkat.
Jól van, na, az első… Majd a következő kisebb lesz. Még vissza kell állni.

 

Kis pisze, bár nagyon szép, hibátlan, és ellenállhatatlanul kukucskál ki a piros szeméből, - mehet vissza, most nem kell. Talán majd este fogunk másikat, süllőzni. Meleg van, amúgy is, csak a hasát mutatná egy óra múlva.

 

Távolról Simson hangot hoz felénk a szél. Sporttárs érkezik. Vagy halőr. Bár itt, ez szinte kizárt.
Úgy is van. N-es babakékén ülő bácsi rodeózik el mögöttünk a szántóföld első ekenyomában, hátán megsüvegelendő nádbotokkal.
- AdjonIsten! 
Jó napot!  - s ahogy jött, úgy tűnt el a kanyarulat felé. Etetett hely, itt sem árt… Neki van.

 

Tanyánkon lévő trágya és komposztdomb számolatlan ontja magából a gilisztáit. Szépen meg is köszönjük. Kap helyette, ami rá való.
Nekünk meg ő adja, ami horogra való.  Jó virgonc, és kemény trágyagilisztákat. Szeretik az itteni compók. De sajnos mások is. Krampuszhalak hada várja a vízbecsobbanó, fickándozó kis tornászokat. Némelyik olyan apró, hogy kettő is ráfér az így sem túlméretezett horogra. Nem igen van mit tenni, ha nyugalmat akar az ember tőlük, vagy felszínen piszézik, vagy kukoricára vált. De itt az sem számít, sokszor a horog és a három szem kukorica kipeckeli a törpe szájat, de akkor is rákanyarodik, - tépi- cibálja a kapásjelzőt, mintha hal lenne rajta, pedig nincs, csak egy újabb tüskés, fekete ördög.
- Innen még vagy fél óra a másik csatorna, ott viszont az őszi halszeletes fenekezés, már a jókora méretű barna törpéket hozza felszínre,- hogy hova tűnnek az év többi részében, ki tudja, de hogy csak ősszel lehet őket fogni, az biztos. Nem is törpék ezek már. Meg lehet magázni őket.  Hozzájuk majd visszatérünk, egy 4-5 hónap múlva.

 

Telnek az órák. Suhognak a nyárfa lombjai. A pacsirták dalolnak.
Várjuk az enyhülést adó sötétedést. Talán egy kis szelet is hoz a napszakváltás. Talán a sötétedés meghozza, azt is amiért jöttünk. Amúgy sincs itt nagy hangzavar, de éjjel, szinte süketnek hiszi magát az ember. Csend van. Az a jóleső csend. Amikor csak magadban gondolkodsz. Szinte fáj megtörni, minden szóval. Elég nézni a lassan elszunnyadó tüzet, ahogy a lángok parázzsá változnak, és a kisebb széllökéseket enyhe felvillanásokkal jelzik, mintha valaki ráfújt volna.
Fújt is. A természet maga…
Érte jöttünk.Maradunk…

 

Sajby …