A nap első sugarai még nem érték el a horizontot, de a nyugati feketeség után keletre tekintve, már látszik a fénykülönbség. Feltartóztathatatlanul világosodik. Sokasodnak a színek. A fekete szép lassan átalakul szürkévé, a szürke halvány kékessé, majd a rózsaszín után végképp megjelennek a világosság kékes és pirosas-sárga sugarai. Ébred a Természet. Az egész éjjel trillázó fülemüle után, beindulnak a nappali életet élő énekesmadarak is. Rákezd a pacsirta, az erdei pinty, a sárgarigó, és kimondja, mennyi időnk van még hátra, a kakukk. Nyújtózkodni kezd az ártér is. Réti sasok vijjogása ébreszti a még fészkükön gubbasztó fekete gólyákat, és az öreg tölgyesek, nyárfások árnyékában elfeküdt aranybarna toportyánokat. Éjjeli lakomájuk mellől nem szívesen kelnének rejtőzködő útjukra. De jön a nappali műszak. Az elejtett szarvastehén, ugyan úgy élelmet nyújt a szajkóknak, mint a kis cinegéknek. A partra sodródott amúr vagy süllőtetem, terített asztal az erdő lakóinak. Szívesen fogyasztja a vaddisznó két dagonyázás közben, vagy az ivásra érkezett róka. Csak a parti homokföveny a tudora, mennyi állat is lakik itt.

Beleborzong még a hajnali hűvösbe az ember. Néhány kőhajítás a Duna. A nappali 38 fok után, libabőrt rak a tarkójára az ártér felől érkező 22. A gőzölgő reggeli ébresztő kortyolgatása közben, valóban győz a fény. Keleten meggyengülni látszik a sötétség hadának harcos ellenállása. Betör az új fény a világba. Először csak gyámoltalanul pislákol, majd egyre erőteljesebben kezdi hirdetni fölényét, az alulmaradt erőkkel szemben. Vakítva kürtöli világgá győzelmét. Elhajt párát, felhőt, hideget, és az ősidőkben belénkégett éjjeli félelmeket. Ez már az ő területe. Elfoglalja újra. Pontosan egy nappalra.

Lassú baktatás következik a gát felé. Ilyenkor konstatálja az ember, hogy bizony neki, most jó. Az út porában a reggeli homokfürdőjüket végző pacsirták szállnak a magasba, nemtetszésüknek hangot is adva. A tisztásokon, nyiladékokban még unottan legelésző őzek próbálják magukat láthatatlanná merevedve elrejteni a nagyközönség elől. Kevés sikerrel. A vaddisznókonda is szépen felsorakozva menetel a még tejes zab táblájából a sűrű felé, a nappali pihenőjükre.
A gátra felkapatva bizony valós veszélyt jelent a még harmatos fűben egy szépen kivitelezett, - Rittberger, vagy egy bottal-szákkal a kézben végrehajtott leszúrt Lutz, melyet egy seggencsúszással befejezett dupla Axel koronáz meg, miközben már a gát alján is vagyunk… Csodálatos ébresztő.

Itt tárul elénk egy új világ.
A gát, mint valódi „vízválasztó” teszi ezt a víz, és a mentett emberi világ között. De teszi ezt a őrület, és a valódi nyugalom között is. Nyugtató ez a javából.
Már érződik az ártéri erdő csersavának és avarjának illata. Roppan a lábunk alatt a tavalyi év végén a földre hullott tölgyfalomb.
Minden fűszál végén egyetlen harmatcsepp. Minden harmatcseppben a természet tükörképe. Minden tükörképben egy új világ kezdetének lehetősége. Ez már csak tőlünk függ.
Árnyas erdőben haladtunkban riaszt a szajkó, vagy jelez a fekete harkály, ökörszem libben ágról-ágra, és cinegék kísérnek utunkon. Feketerigó kaparja az avart, és szállítja a gilisztákat, a már fészekben tátogó fiókáinak.
Már át-átselylik a víz tükre a fák ágai között. Ha nem is látnánk, akkor is tudnánk. Érezzük.
Megérzi az erre fogékony lélek. A víznek illata van. Nem csak egy. Ez nem csak geozmin. Ebben az illatban van minden, emlék, múlt, jelen és jövő, a nyugalom, a csend és a fogás reménye. Ezt nem érzi bárki. Bárkinek az Erdő vagy Víz, nem jelent semmit. Nekünk igen.
Érte jöttünk, hozzá jöttünk. – és maradnánk… Örökre…

Sajby …