Lassan hajnalodik ...

 

Lassan hajnalodik.
Ébredeznek a madarak. Már egy – egy álmos trillázó szóváltás megindult a szürkületben. Kelet felé tekintve, lassan áttörnek a napfény első sugarai a horizonton.
A teraszon teázom. Előttem sorakoznak a mai napra kikészített segítőtársaim. Még egy utolsó névsorolvasás, gyorsan végigfutom mire lesz szükségem, és az már itt éjszakázott-e, a bevetésre várva.
Sok cók-mók nem kell. Gyermekkorom egyik szép emlékét kívánom újra feleleveníteni.
Ráckeve fölé igyekszem a sétány fűzfái alá, és a sodorvonalon vezérküszökre vadászni, valamint ha már ott vagyok, termetesebb fárasztanivaló reményében, bevonulok a nádrengeteg útvesztőibe egy pár szép sudár nyurgát kivarázsolni. Kenuból.

 

Addig még van pár dolgom, mire az első feltolós kapás megérkezik…
Az a minimális felszerelés, ami erre kell, elfér a motoron az oldaltáskákban, így a hátamon, legalább nem kell cipelnem semmit. A többi lent vár a kikötőben.
10 perc rendezett bepakolás, minden a helyére.
Öreg barátom, első rúgásra indul. Nem sokáig járatom, ne én ébresszem a szomszédokat. Mire a nap elődugja az orrát, már Pest alatt szeretnék járni. Alapjárat felett, szinte ketyegtetve, mint a Schaffhausent, hagyom magam mögött a környéket.

 

Még szinte alszik a város.
Észre sem veszik, hogy egy emberrel kevesebben lettek aznapra. Nem lélekben, csak létszámra.
A város vége táblánál, jobb kezem azért elmarja a gázkart, forgalom nélkül haladhatok célom felé, csak a reggeli műszakra érkezők autói világítanak néha a szemembe, szemből. Alig telik el fél óra, már a kikötőhöz vezető kavicsokon ropognak a motorom kerekei. Bundás pajtások futnak elém köszönteni. Csendre intem őket, nem kell itt kora reggel a lármázás, még felkeltik az épp anyjuk után igyekezni is alig képes récehadat.
Pacsi az őrséggel, folyékony ajándékok átadása, gyors átrámolás, kenu a vízre, evező a kézbe. Hajrá…

 

Akka nevű kenum szépen hasítja a vizet.
Alig húzok bele pár erősebbet, már haladunk. Bár elég Kákalaki helyeket járunk mi közösen, most mégis nyílt vízen visz a folyó hullámain. Csendesen csorgok először lefelé a sétányhoz, próbálom nem felverni a szárcsa és réce csapatokat, az evezőt a vízből ki sem emelve, irányítom vízi alkalmatosságom, és minimális súllyal horgonyzok le a szomorú fűzek alá. Pár pillanat alatt felmérem a lehetőségeket. A nap lassan előbújik, de itt engem nem fog zavarni. Árnyékban leszek. Enyhe hűs az idő, a víz sima, egy felhő sincs az égen.
Valódi pecaidő.

Vödör nem is kell.
A szapolyban megkeverem azt a pár „pohárnyi” anyagot, ami most kelleni fog. Szinte folyékonyra. Nevezhetném híg mosléknak, de ez most nem épp az. Bár a színe és állaga nem sokban különbözik attól, amit a vályúba öntünk a disznók elé. Mondjuk az illata jobb. Sokkal jobb.
Híg palacsintatésztára emlékeztet a folyékony etetőanyagom. Egy konzerves dobozzal fogom szétteríteni a víz tetejére, jó nagy sugarú körben. A szemek csak nagyon lassan fognak süllyedni. Pont jó lesz közéjük dobni a kis piros pinkit, - vagy csontit, hogy a küszök támadásainak pont a közepébe essen. Itt annyira minimális a sodrás, hogy nem fogja elvinni a rajt, - de még a szakaszt sem.

 

Előkötött horgokat készítettem be.
Ezt a pókhálót, szinte alig látom a még alig pirkadó kora hajnalon. Bár úgy néz ki az állás, hogy a fény seregei állnak nyerésre a sötétséggel szemben, azért még nem teljesen látszik ez jelenleg. A piszéző horgokat és a teljes végszereléket ezért jobbnak láttam, készen elhozni, létrán.
Könnyű, de azért gerinces spiccbotom után nyúlok. Robotikusan működik már a szerelék összeállítása. Gondolkodni nem is kell mondjuk rajta, szépen össze is áll a készség.
0.12-es a főzsínór. A láthatatlan kis kampók, 0.08-as előkére kötődtek. Fogtam itt már 54 centis dévért is, ha most is összehoz vele a horgász szerencse vagy épp Murphy, akkor azért igyekszem szépen parírozni, hogy Akkám alján elfeküdve láthassam a merítőben. Nem kapkodok.

 

Indulhat a küszhajsza.
Egy kis lendítés a hét méteres, három tagban begumizott spiccbottal, és mire a nap sugarai a fűzfa levelein először átszűrődnek, a csöppnyi úszó már a fodros hullámok között bukdácsol. Fél gramm.
Nem vele nyerek távdobó versenyt, de itt nem is kell, csak bepöccintem, kiterítve a szereléket, és hagyom lassan sodródni. Rálöttyintek egy adag folyékonyat, és a csúzli már célba is veszi az úszót, néhány szem pinkivel. Mire a szerelék beáll, addigra az aprócska horog is a már lehulló pinkik között libeg a pár arasznyi mélységbe. Így megy ez. Nem egy reaktorfizika.

 

Alig látom ezt a csöppnyi kis úszót.
Cserélhető kis „tűjét” kiváltom egy másik színnel. Nem pamacsolom be másikra, bár erre is van a dobozban filc, jelenleg elég még az elvileg „rikító” zöldről, pirosra váltani. Az is igaz, hogy inkább a méretével van a baj, nem is a színével. Tizenméterre, alig látszik a kis bóbita.
De, sebaj. Gúvadjon ki a szemem, ha nem fogok egy pár tucat felszíni torpedót. Megindulnak azok.
Harmadik úsztatásra meg is jönnek. Futnak a kis úszóval. Persze a gumit nem dolgoztatják meg, de az ember markában jóleső érzés, a cucc másik végén keltett rezgés. Szinte nyugtatólag hat a vadászösztönben még dúskáló személyben. Aki már feladta az életet, és csak a boltok polcain kirakott dobozkajáktól függ, az nem is érti már ezt. Sajnálom őket…

 

Kezd magasra kúszni a nap.
A szomorúfűzek egyre jobban csöpögtetik „könnyeiket”. Ki is állok a ragacsos márgaesőből. Arrébbmacskázom. Inkább a kalap, mint a ragasztófürdő. Akkámról is alig lehet lesikálni. Folyik a küzdelem. Komoly és vérremenő harcok színtere lett a kenu tízméteres körzete. Egyre nehezebb átvágni a jó 20 – 25 centis küszöket. Néha jópár úsztatás is eltelik, mire a túlvégen fickándozást érzek. Rettentő sakkjátszma vette kezdetét ma hajnalban. El is mélázom néha.

 

Korán volt az indulás.
Ahogy a kis hullámokat nézem, eszembe jut egy jó harminc éve megesett történet. Akkor is a küszök voltak porondon. A fűzfák árnyékából pecáztunk már akkor is. Élettelen küsszel, süllőztünk. Jóbarátommal történő eszmecsere közben a jó mélyre belógatott fehér karika, saját életet kezdett élni, és jelentős sebességgel kívánt a bothoz koppanni a gyűrűk között. Csak pislogtunk, - hova fut ez a csaliküsszel? Kis kivárás után, jókora akasztás következett. Mire pár másodpercre rá, talán egy tucat méterre előttünk, szétfröccsent a víz, és egy tőkés réce kezdte meg már a víz feletti rikácsolását, csapkodását. Irtó nagy hangerővel, és még nagyobb szorgalommal kívánt magasságot nyerni. A vasárnapi, szinte teltházas sétány, premier plán tekinthette meg, ahogy a kacsa próbál szabadulni a víz fogságából. Ahogy néztük a botból kifutó zsinórt, ami nem a víz felé mutatott, hanem bizony az ég felé kúszott egyre magasabbra, hamar leesett, hogy mi a nagy rikácsolás oka. A kacsának kellett, a szépen felkínált, és a mederben nyugvó kis küsz. Igyekeztünk minél hamarabb botvégre húzni, és gyors horogszabadítás után, egetverő sipákolást követően elváltak útjaink. Azóta is rajtunk röhögnek az idősebb sporik.
A kapás mondjuk szép volt. Azóta emlegetjük…

 

Lassan szedelőzködöm.
Két választásom van. Vagy maradok, és elfogadom, hogy egyre kevesebb a küszök kapása, megvárom míg újra erre jár a raj. Vagy ami az utóbbi időben egyre sűrűbb lett, fröcsköléssel tolta ki őket a kis fogatlan fenekeszegünk, és a cuccot átszerelve célzottan a balinok közé vágok. Ez inkább egy kis pergetőbottal lenne most jó. Eleget nyüstöltem a spiccet. Bár igen jóleső érzés tud lenni, egy lőtt csontis etetésen beugró izmos kis balin.
Én inkább azt választom, hogy fogom az evezőt, és a nádrengetegbe vonulok.

 

Hegymenetben járatom a lapátokat.
Fél óra sincs az új hely, jó húzással, - miközben elhaladok a kikötő előtt. Majd visszacsorgok, ha mára befellegzett. Maradok, amíg jól esik. Irány a sűrű.
Nem egy túl komoly labirintus a nádas, de azért nem árt észnél lenni. Vagy átvág rajta az ember toronyiránt, a tudott úton, vagy többet evez. Megtanulja az ember hamar, mikor – merre. Főleg, ha van pár etetett helye.

 

Ideje reggelizni, kávézni.
Előtte, azonban beszórok egy jó adag szemest, ami ponty-amúr, szem-szájnak ingere. Magmix, - mondják most. Én csak összekevertem, ami van, és ide kell.
Főtt minden. Vegyesvágott. Minden, ami a halnak jó, és a terményeseknél kapható, plusz egy kis pépesített is hozzá. Hagy vigye a víz a kukorica tejes levét.
Muszáj bedobni is evés előtt. Tuti közben jön meg a hal.
Combos matcbotom kerül most kézbe. Nádtövébe fogok dobálni. Remélem elég lesz. Szokásos szerelék, - 0.25-ös damil, 10-es horog, egy kötés van csak, és az a kampóé. Előke nincs. A horogtól tenyérnyire a jelzőólom, ami a feltolós úszót hivatott a víz fölé emelgetni, ha a ponty koma, már megszerezte a neki szántat.
Bár a botot, pontyosnak nevezhetjük, azért itt tudnak meglepetések lenni.
Nádivilág, más világ…

 

Most hagytak szép komótosan megreggelizni.
Pedig igyekeztem amennyire csak lehet elnyújtani, mintha papika módra nyammognék csak a kenyérhéjjon. Most hagytak kinyújtózni a halak. Sziesztáznak ők is ezek szerint.
De, sebaj. Ha kérdezik, - mi volt, - én azt szoktam erre mondani, - jó levegő! Az is valami.
Ideje lesz figyelni. Lóvök be megint egy jó adag szemest.
5 grammos úszóm, mintha eloldalazta volna valami láthatatlan erő. Ilyenkor, már pattanásig feszül minden az emberben, már nyúlna a botért, szinte fáj, ahogy megálljt kell parancsolni az izmoknak. De, ami késik, nem múlik.
Délutánra jár már az idő, még bőven van lehetőség megfogni a rekordlistásakat is. Akár.
Idáig kellett a fék a karokra. Kis oldalazás után, úgy néz ki jó irányba fordult a hal, és azt teszi, amit elvárunk tőle.

 

A nádtorzsák között megbúvó bóbita, szinte kilő a víztükörből.
Indulhat a küzdelem.
Bevágás után, azonnal erőltetni kezdem a mielőbbi közelebbi kapcsolatfelvételt. Nem maradhat a torzsák közelében. Rafinált kis jószágok már ők, azonnal tesznek pár kört és feltekerik rá a végszerelék alsó részét. Onnan kiimádkozni néha szinte lehetetlen. Jobb, ha az ember teljesen kiengedi a féket, és jöjjön ki magától, ha akar. Ha nem akar, akkor nincs mit tenni, az már elveszett. Aki fürdeni sem röstell, vagy a csónakkal föléáll, az mondjuk letessékelheti a nádcsomóról őkelmét. Azért sikerül az, ha akarja az ember. Már pedig, miért ne akarná, ugye…
De, itt a hal.
Derekasan küzd. Amíg lehet erőltetni megteszem, szép karika a bot. Bírja ez. Farka már fodrokat kelt a víz tükrén. Hamar meg is jelenik a szép sárga lapát, amivel annyira dolgozik, hogy újra visszatörjön a mélybe. Nem hagyom. Hagyok még pár kört vízközt, az a biztos. Hagy fáradjon. Távolabb a nádtól, de mégsem felszínen, hogy szétfröcsköljön itt mindent. Lassan meg is teszi, amit kérek tőle. Feloldalaz a felszínre. Már nem akar visszatörni nagy tátogások közepette hagyja, hogy aládugjam a merítőt. Semmi ramazuri. Egy emelés és bent van, nem vergődik, nyugodtan fekszik. Akkám látott már jópár hasonlót. Három és fél körülire saccolom.

 

Most nem engedem vissza, mint általában.
A Barátoknak kiadott reggeli folyadék mellé, ez lesz a vacsora a kikötőben. Újra vízbe teszem, csak most kicsit fűszeresebbe, némi tűz fölé.
Rég találkoztunk. Megünnepeljük, koccintjuk az időközben elmaradt születés és névnapokat. El is kötöm magam a nádasban megbújó kiszáradt fa ágától. Belehúzok az emberes evezőbe. Irány a nádi utakon a kikötő felé.
Leadtam a drótot, messziről látom már, kis füstcsík emelkedik a levegőbe, szinte egyenesen, - áll a levegő. Mire kikötöm Akkám, a hagymafonnyasztó tűz már előkészítve, a nézőközönség már csak a művészre vár, hogy mielőbb a színpadra lépjen. Gyorsan lesegítem a kabátját, hogy az utolsó előadásán ne mondja – Macbeth.
Pillanatok alatt sikerül is. Alig marad valami, ami nem kerül felhasználásra. Kis csahos és nyávogó segítőim tesznek róla, hogy maximum a pikkelyek kerüljenek ki ezek közül.

 

Szürkül, - csak most máshogy.
Mire a nap úgy dönt, hogy most a másik oldalon közelíti meg a horizontot, mint mikor indultam, addigra el is készül a lé. A pontypatkók tálalva, az asszonyok friss kenyeret sütöttek hozzá. Akad ott még pogácsa is, ha már a kemence melege oda is juttat. Egy jó társaságban az ilyen lakomákhoz, mindenki kiveszi belőle a részét. Mi így szoktuk.
De, legfőbb része ebben a halaknak volt. Az jött, ami kellett, és pont akkor, amikor kellett. Hányszor volt az ellenkezője.
Mégis itt vagyunk.
Mire a szúnyogok elkezdik az esti csapatösszevonásaikat, hogy támadásba vegyék fedetlenül maradt testrészeinket, addigra a parázs is elhamvad, a már csak pirosló égitest végleg elköszön a mai naptól, és a bogrács is a fenekét kezdi mutatni, ki számolja már, hányadik alkalommal.
Reméljük lesz még ilyen.
Szintén számolatlanul…

 

Sajby …