A gáton állva ...
A gáton állva hunyorgok a távolba.
A szikrázó napsütés minden sugarát a szemembe tolja a csillogóan fehér hó. Itt nem piszkos. Itt hófehér. Állok a gát tetején, és a szeretett folyóm hömpölygését nézem. A helyén van. A két Ünnep közti babonapecára érkeztünk. A kövezések között megbújó, és ilyenkor aktív jóbarátaimat szeretném a horogra invitálni. Mint, minden évben, most is.
Menyhalazni jöttünk.
Ropog a fagyott hó a lábunk alatt, ahogy a gátoldalon próbálunk letalpalni.
Hamarosan előkerül a szánkó is. Nagyon hamar megtanultam, gyerekkorban, hogy a léki pecához, vagy ha hó van, nem a hátamon, vagy kézben hordom be a cuccokat. Ott a szánkó, cipelje az. A holtágakon, morotvákban, kubikokban, sokszor kilométereket caplatunk, mire a helyeinkre érünk. Az a pár óra, amit ilyenkor valódi pecával lehet tölteni, édeskevés ahhoz, hogy egyszer, - vagy kétszer forduljunk a pakkokkal. Derékszíjra kötöm a kötelét, és szinte súly nélkül siklik utánam. Erölködés nélkül. Nem mellesleg, ülő alkalmatosságnak sem utolsó.
Kis erdei ösvény vezet a régi lépcsőhöz, amin leereszkedünk a vízhez.
Minél lejjebb lépdelünk, annál nagyobb részt mutat meg magából a folyó. Piszkos, haragos, sötét a vize, most, még a verőfényes napsütés ellenére is. Sebaj. A lényeg, hogy a kis egybajszos barátaink itt legyenek a szokott helyen. Visszaforgók, limányok mutatják a kövezés helyét. Külső kanyarívén vagyunk, a jó 4 kilométer hosszú patkónak. Tolja ránk a vizet.
Elfoglaljuk megszokott helyünket.
Füzesbokrok alján, köveken bukdácsolva, de szép lassan kialakul az éjszakai menedék. Mögöttünk felhőkarcolónyi tölgyek, nyárfák, talán még a szabályozáskor ültették őket. Fél tucat ember is kevés, hogy körbeölelje őket. Most kopáran rezegnek ágai, kopasz a súlyos ágrengeteg. De milyen jó is ez nyáron. Az óriás nagysága, megvédi a naptól, az alatta ülő kis embert. A gáton kaszált fűből rakott halomra tett sátor, a fák árnyékában, igazi luxus fekvőhely. Csak legyen rajta szúnyogháló. Másképp instant véradás.
Mindenki teszi a dolgát.
Nem most vagyunk itt először, és nem is most kergetjük a halakat közösen, kezdő mód. Ki az esti tüzelőt hordja össze, ami a grillhordóba kerül, ki a fóliasátrat építgeti, ami alá mi is bekucorodunk majd, kétoldalra fogva a melengető eszközt. Megmelengeti a lelkünket is a parázs, a rácsára tett teával, - neadjisten forraltborral, és a vacsorával egyetemben. Így már elég cudar időket átéltünk. Bár, már egyikőnk izületei sem kívánják, a -21 fokban átmenyusozott teljes éjszakákat. Mondjuk, mióta a ruházat terén, elérhetőek a mai technológia vívmányai, annál kevesebbet vesz ki az emberből egy- egy ilyen túra. Ha a lakóhajóban, vagy lakóautóban alszunk, - kinek mi, hát az meg már, mennyei. Mint, a hal, amiért jöttünk.
Még csak a délután derekán járunk, de már szürkül.
A ragyogó napsütést, lassan felváltja a félhomály. Az otthon melegében elfogyasztott ebéd után, hamar jött az élesváltás. Egy óra út, fél óra pakolás, készülődés az éjszakára, és már székeinkben ücsörgünk. Kezünket melengeti a grillhordó parazsából feláramló hő. Gőzölgő kávéillat lengi be, az amúgy szinte semmitmondó és kopár környéket. Az amúgy, az évben megszokott szinte fülsiketítő Tisza-part, ilyenkor elnémul. Egy- egy öreguras károgáson kívül, talán csak a szarkák csörgése szaggatja fel a csend erős láncait. A víz is ilyenkor, mintha igyekezne a legkisebb zajt csapva elsurranni a lábunk alatt. De mi szeretjük, ezt is.
Csend van.
Teázás közben, felmelegítettük elgémberedett ujjainkat.
Szükségünk lesz most rájuk.
A zsákokból előkerülnek a botok. Itt nem kell most flancolni. Ha a dobósúly bírja, akkor a pergetőbottól, a feederen át, a matchig, bármi a kezünk ügyébe kerülhet. Vízállás válogatja.
A lényeg, amit mi annyira szeretünk látni, ahogy a kis menyusok rázzák – hajlítják az érzékeny spiccet. Rajta a kis patron, szinte táncot jár, amíg a bot nyele a tenyerünkbe nem simul, és egy kisebb emelés –bevágás után, már a karunkban érezzük a kis bandita saját viháncolását. Melengető tud ez lenni, így december végén.
Nem hiába jártam a csatornákat és a folyót az év többi napján, annyi szúnyogot jóllakatva.
Előkerül a csalisláda. Benne az ezekre az alkalmakra fagyasztott sneci, géb, babahal, - és a tenyeresebb kárászokból, keszegekből vágott halszelet. Ha szerencséje volt az embernek, a menyusra igen fogós busaszelet is lapulhat valamelyik doboz mélyén. Minden más, nálunk másodrendű.
Ki, mire esküszik…
Idén retro menyusozó napot tartunk.
Kizárólag a gyerekkorunkban, - vagy előtte használt eszközöket vethetünk be.
Zsákjainkból előkerülnek a míves darabok. Lássuk ki mit hozott. - Germina, Sportex, Tisza, Duna botok. Neptun, Silstar, Shakespeare orsók.
Én a már „korszerűsített”, és lecsiszolt, újragyűrűzött Germina üvegbot felé nyúlok, a költőről elnevezett orsóval egyetemben. Összeszokott páros. Megszámolni sem tudnám, mennyi élményt adtak már számomra. Itt az ideje az újabbaknak. Gyűrűsorát már eleve úgy válogattam össze, hogy az ilyen didergős időben se okozzon gondot, a gyűrűkbe berakódó jég. Elsőre talán furcsának tűnik, a karcsú bottesten az egy –két számmal nagyobb gyűrűk sora, - talán már a jóízlés határát is súrolja a látvány, de ilyenkor nagyon hálás tud lenni ez a megoldás. A legcudarabb időkben sem fagy be a spiccgyűrű, - teljesen.
Talán a Jóisten sem tudja honnan, melyik fiókból került elő pár doboz Platil damyl.
Csak mutatóba. Azért ennyire retrók nem vagyunk. Vékony fonott kerül az orsóink dobjaira. Ezért jó a nagyobb gyűrű. Sokkal több vizet hord fel, mint a monofil. Ha, mégis gond lenne, akkor pillanatok alatt átváltunk teljes egészében monofilra. Az előkém már alapból az. Az ólom is egy oldalágon arra kerül. Itt a kövek között, ha valaminek szakadni kell, akkor az az legyen, főleg, ha már hal van a végén. Legtöbbször itt már nem horgász súlyokat használunk. Kavicsok, kövek kerülnek a karabinerbe. Ha bent marad, hát maradjon, - onnan jött. Annyira retro ez is, hogy már árulják is a tiszai köveket, dobósúlynak… Inkább nem mondok erre semmit…
Apró süllőzőhorog lengedezik az előke végén.
Egy darab. Mint ahogy egy bot is. Mindig.
Petróleumlámpám sárgás fényében tűzöm már rá a babahalat. Időközben besötétedett. Csendesen. Egy hang nélkül. Csak mi maradtunk itt. A folyó. Az ártér. A sötétség, - és a remény.
A remény, hogy azért most is adakozó lesz a folyó, aki annyiszor és durván elbánt velünk. De megannyiszor adakozó, bőkezű. Amint megtanulja az ember a Folyót, észreveszi, hogy Ő is úgy áll az Ember felé. Vigasztalja, kiengeszteli. De olykor – olykor az orrára koppint, hogy – állj, azért el ne bízd magad!
Reméljük, ma éjjel, inkább az előbbi.
-5 fok. Nem vészes.
Néha recsegve válik el lábbelink talpa a kövektől, ahogy enged a fagyás, de a testünket melegítő folyadékok, és a vöröslő parázs, így együttesen jó munkát végez. Nem fázunk.
A halfogás utáni kéztörléshez használt törülközőt, azért gondosan a tűz közelségébe helyezzük, másképp a köveken vagy az ágra akasztott pamut, hamar kővé dermed.
Kis fénylő patronjaink ritmusosan bólogatnak a folyó sodrásának megfelelően. Figyelem. Ilyenkor szinte szuggerálja az ember, és belebeszéli a fejébe, hogy bizony kapása van. Pedig, csak az ármány játszik vele. De néha igaza van. Apró ütés a spiccen, és már nyúlok is a botért. Bevágni szinte nem is kell. Emelésből jön fel víztetőre a kis menyus. Itt viszonylag sekély a víz. A kövezés alja itt alig 3 méter, de pár méterrel arrébb, már 8 -10 méter is a kanyar széle. Innen is próbáljuk vízpartra segíteni kis barátainkat.
Kint is van.
Szokásos darab - darab. Mintha itt egyenlően osztotta volna a Mindenható a méretezést. De panaszra semmi ok. 30cm. Ha jön belőlük még, mi elleszünk. Hajrá!
Fejlámpáink fényében sokszor csak a saját leheletünket látjuk viszont, ahogy csalizzuk horgainkat, vagy figyeljük az azért nem túl hosszúra nyúló fárasztások eredményét. Nézzük, kutatjuk a víz tetejét, hol látjuk meg először felbukkanni a kis bajszost. A fényt elviszi a sötétség. Elveszik a távolban. Bár sokkal világosabb van, mint általában, hó nélküli éjszakákon. Kevés fény is elég, ami megvilágítja a kis táborunkat.
Ebben a félhomályban látom, hogy bizony a dobás, most igen elszaladt. De kivenni nem fogom. Ha hal nélkül nyúl hozzá az ember, nagyrészt az bent is marad. Szóval, hagyom, ahova esett. Vízben van.
Tenném le a botot, feszíteném a zsinórt, de nem akarja. Csak a hasa nő. Rátekerek, semmi. Ekkora sodrás nem lehet. Rátekerek jobban. Mintha tolná valami.
Megáll a kezemben az orsó karja. Szinte reflexből be is vágok, érzem, ül is a horog. Görbül is az üvegbot derekasan. Mondjuk eltörni ez biztosan nem fog. – Gyerekként hányszor játszottuk, hogy karikába hajlítottuk, - és még tovább is.
Ezt bizony fárasztani kell.
Biztosra veszem, hogy ez már nem menyus. Szép súlyt érzek a másik oldalon. Süllő lesz. Lefogadom.
Kis parírozást követően, a fejlámpa fényében meg is csillan a gyöngyház test, és szépen követi, amit diktálok neki. Hagyom, hagy dolgozza ki magát, ne a parton kelljen vele birkózni. Ismét végigvillan a fejemben, hogy raktam össze a szerelést. A biztonság kedvéért, azért lazítok a féken pár kattintást. Ha akar, akkor inkább még most fusson egy kört.
De már nem akar.
Mint zerge a sziklafalon lépdelek le hozzá a nyálkás, vagy épp már ropogós nagy köveken a víz szélére. Billegnek, de a helyükön maradnak. Leguggolva hozzá látom, szép forma. Tarkónragadom. Kettő fél, biztos van.
A téli ajándék.
Tavaly Jóbarátom járt szerencsével, ugyan így, a Tisza-tó robbantott ágában csónakáztunk. 17 méter mélyről jött fel a koma. Most én vagyok szerencsés, innen a lábunk alól. Az is kettő fél, ez is.
Erre igyunk egyet.
Kortyolgatjuk a forró nedűt.
Mikor mit. Hála az égnek, kis barátaink gondoskodnak róla, hogy a székekben ülve, el azért ne gémberedjünk. Fel – felállítanak, és egy kis mozgásra ösztökélnek. Szépen gyűlnek. Sokan, mennek is vissza azzal a lendülettel. Én, ha már semmit nem fognék, akkor is megkaptam az év végi ajándékom, - nem bánkódnék. De azért, ha még lehet, csak kiegyeznék párban. Nem is hagy cserben most a folyó. Mikor máskor, - falatozás közben jönnek a legsűrűbben.
Néha, már csak ezért is érdemes leülni enni, mert tuti biztos, hogy akkor lesz kapás. Nincs is ezzel baj. A grill rácsán melegszik addig a pocakunkba való.
Ne legyünk telhetetlenek.
Megfogtuk a kvótát, - amiért jöttünk. Ajándékot is kaptam.
Idefelé is hoztunk halat, bár csak csali formájában, és sikerült úgy alakítani, hogy hazafelé is legyen valami a dobozokban. Nem jöttünk hiába. Hiszen nem is őértük jöttünk. Ők csak a ráadás.
A Folyóért jöttünk. A téli éjszakáért. A Csendért.
Miközben bontjuk táborunk, szállingózni kezd a hó.
Elcsendesedik, az amúgy sem zajos vidék. Ilyenkor mindenkinek melegség önti el a lelkét. Mintha gyermekkorába juttatná vissza, amikor annyira várta ezt az időt. A hóesés egyet jelentett a közelgő Karácsonnyal.
Ott állva a folyó partján, nézve a tovasurranó vizet, hallgatni az apró neszeket, amit eltompít a sűrűn eső hó. Visszacsöppenünk abba korba.
Ugyan már pár nappal elmúlt az ünnep.
Nekem akkor is, most van Karácsony …
Sajby …
