Bejelentés




Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek.
+
Ingyenes tanulmány:
10 megdöbbentő ok, ami miatt nem megy az angol.










Délibábos Jászság...

 

Süt a nap.

Délibábos csillogás, vibrálás az előttem lévő út. Egy árva felhő sem véd a folyamatosan tűző sugaraktól.


Előttem a horizonton, már az utolsó falu templomtornyai meredeznek az ég felé, mintegy tust adva a napnak, viszonzásul. Duplát. Mindkét tornyával. Szerencsére a délutáni égi tünemény, már csak a hátam éri, és csak a motorom visszapillantó tükréből látom, a néhány óra múlva lenyugvó égitestet. Kelet felé visz az utam, a Tápióság kis községein keresztül, végső úticélom, a Jászságon kanyargó kis csatornám felé.

Neve nincs is, csak száma. De sebaj. Régi barátok vagyunk, mindig vissza- visszatérek hozzá.

Most is hozzá igyekszem.


A falu határában, mint annyiszor, menetrendszerűen, a tanyákról kirohanó kis csahosok kergetnek. Mint az útjelző táblák, adják tudtomra, hogy lassan megérkezem. Egy kisebb gázfröccsel, magam mögött hagyom őket. Most könnyű a dolgom. Régebben nehezebb volt. Sokszor megtettem ezt az utat kerékpárral is. Akkor igen sietősre kellett venni a pedálozást, hogy a kis morgók elől, minél gyorsabban megfelelő távolságban tudjam a bokám, amit nem átalltak elég vehemensen a fehéren villogó fogak közé adjusztálni. Előre fel kellett készülni, hogy az ember keze ügyében legyen némi harci eszköz erre az esetre. A Karikás ostorom, erre pont megfelelő. De soha senkinek sem esett bántódása. A hangsebességet átlépő sudár, megálljt parancsolt a rámrontó kuvasznak is. Elég volt előre cserdíteni párat, hogy tudja, - nanaa! – és tudta…

Betyár világ ez.


Szeretek délután indulni. A nap már mögöttem. Üres út előttem. Az elcsendesedő világ, már a parton ér, ahogy szép lassan kezd hűlni a puszta levegője, beáll az esti csend, és megnyugvást hoz a lélekre. Mire elkészül a megszokott kis tábor, már teljesen átszellemülve várhatom a beköszöntő kis pikkelyeseket. Sietősebbre is veszem a tempót. Főleg az utolsó, ellátmányt feltöltő megállót követve.


A jól ismert sziluett, már kezd kibontakozni a távolban. A csatornát szegélyező parti nyárfasor, el sem téveszthető. Esetleg egy másik csatornával.

Ahogy a fák alá kanyarodom, mintha hazaérnék. A látvány, mindig lélekemelően hat rám. Szántóföldek között, ásott egyenesben halad az útja ennek a csatornának, - balra a víz, jobbra a fasor. Erre is – arra is, földek. Egy út, - amitől ügyesen manőverezve a föld felett kinőtt gyökereken átvergődve, a legtávolabb próbálok kerülni, hogy még azt a napi két autót, és egy buszt se halljam, ami itt az általános forgalmat jelenti.

Hát, ez valóban nem egy sztráda…


A sztenderre rakott motor dobozaiból, gyorsan kinő egy tábor.

Mint már annyiszor. Most is. Kötél a fák közé, kötélre a ponyva, ponyvára a feszítők. Alá a sátor, benne a hálózsák. Oda is kuporodom egy pillanatra megmozgtatni, elgémberedett tagjaimat. Hanyattfekve, nyújtózva nézem a puszta felett már a délutáni időt jelző kis felhőket. Szaladnak. Menjenek csak. Én maradok.


Az oldaldobozból hamar előbányászom az utolsó megállóm valódi okát. Hűsítő fagylalt utazott velem idáig, az utolsó húsz kilométeren, hogy majd megosszam vele, ezt a látványt és érzést. Itt.

Elfeküdve, a meleget árasztó földön kanalazom magamba a jól eső hideget. Nem cifrázom.

Csokoládé, citrom.

„ Pisztácia nincs, nem is volt! „


Soha rosszabb érzést.

A motor, tette a dolgát. Itt a part. A fák árnyékolnak. Csodás idő van. Kész a tábor. Finom volt a fagyi.

Nem lehet okom panaszra. - Lehet nekiállni, az estére készülődni.

Első körben kihelyezem a mozgásérzékelőket.

Nem szeretem a váratlan helyzeteket. Szolgáltam erre-arra, és amire tudok, előre felkészülök, - bár van nálam „problémamegoldó”, inkább aludnék nyugodtan, ha úgy tartja kedvem.

Kész. Pillanatok műve volt, - csak tudni kell használni.

Kutya nem veszi észre. Főleg éjjel. Én viszont tudom, ha hívatlan vendég érkezik… - Nanaaa!


Visszafelé sétálva a táborhelyhez, egy árva vadalmafa magányoskodik a fasor árnyékában. Hogy ki ültette, hogy ki pottyantotta ide, csak a Jóisten lehet a megmondhatója. Én viszont kifejezetten örülök a jelenlétének. El is fogadom tőle az ajándékait, - egy fél tucat pirospozsgás gömböc tekintetében.


Motorral érkezvén, nincs nálam vödör.

Etetőanyagot ilyenkor nem keverek. (Erre a célra. – bár van nálam, más okból.) Pelletet hozok magammal. Dobozban. Azzal etetek. Illetve kihasználom a jelen kor újdonságait. Dip-elve, aromázva,- áztatva, már gombócként is a nádszélbe tudom juttatni. Erre a „dobozos” kiszerelések, tökéletesek.


Bár, most komoly feladattal megbízva jöttem. Törpeharcsa-pörköltnek való fogása a nemes cél. Nemes, több okból is. Szívemnek kedves, aki kérte. A másik ok, hogy legalább a szeretett kis csatornám is megszabadítom jópár ikrafaló kiskrampusztól. ( Bár azt szakmabeliként elárulom, hogy a szaporodásukkor, minden hal ikrát eszik, - olyannyira, hogy a bodorka, a sorban előtte leívó dévérkeszeg ikráin felhízva kezdi meg a saját szaporodását.)

Ha, emiatt utálunk fajtákat, akkor utálhatjuk mindet… De nem kell.


Halibutos pelletek áznak a „rablózó” aromában.

Nem elítélendő módon, pépesítettem egy pár csirkemájat. Összekeverve, nem éppen egy gyerekkori etetőanyag.

Emlékeimben még él, az áztatott kenyér és vaníliás etetőanyag hajnali keverése. Talán nem is volt annál jobb. Horogra mi más került volna, üveges - vaníliás kukorica, vagy – pálinkás kukorica. Fogtuk azzal is, szépen. A hajnali holtágon, a vízből egyre nagyobb hosszban előbújó feltolós úszó látványa, a mai napig feledhetetlen élmény. Talán ezért is igyekszem egyre többször újra, - és újra megismételtetni, pikkelyes barátaimmal.


Komoly dióverők ide, erre a célra nem kellenek.

Rövid hosszban szállítható, de hosszú, teleszkópos matcbotot hoztam magammal. Bizonyított már annyiszor, hogy bár sorakozik mindannyi féle bot a pecaszoba falán, mégis szívesen nyúlok érte, hogy ilyen helyzetekben is, a segítségét elfogadjam. Törpézni meg, kiváló lesz. Bármi is ugrik be mellé, nem kell aggódnom.

Kilométereket bandukolhatok a csatorna partján, ha kell megsétáltatok bármilyen halat. Majd elfárad egyszer. Előbb, vagy utóbb, de tarkón ragadom.

Kis „háromezres” orsó is, megfelel. 0.25-ös damyl. Apró szakállas, kis „süllőző”horog, - vagy nagyon apró hármashorog. Ha tudok szerezni, akkor kétágú horog. Ma már minden elérhető. Az online vásárlás – „megveszem” gombja, mindenképpen.


Ami etetőanyag van nálam, az egy okból szükséges.

Egy 3 méteres kis spiccbot is bekéredszkedett a cuccaim közé, és egy csalihalfogó háló is. Ezzel, pillanatok alatt megfogdosom a halszeletnek való kis sneciket.

Nem is keverem be, csak szárazon meghintem a víz tetejét, mint jó pék a gyúródeszkát. A hatás nem marad el. Vagy az egyik, - vagy a másik módszer beválik. Spiccboton, ha megjön a darabosabb keszeg, akkor az lesz a csali, hátiszelet, vagy hascsík, - ha a „teszi-veszi”-hálóba kerül a legapróbb babahalakból, akkor az, - az még jobb. Meglepetésként, beugrik ám itt a süllő is. Nem egyszer… Titkon, talán reménykedek is benne.


Hazafelé, amint majd megállok újra egy csoki-citrom kombóra, a mellette lévő boltból, kerül az oldaltáskákba pár zacskó fagyasztott borsó, amik között, hazáig, vígan elvan a frissen fogott süllőcske, esetleg kősüllők, - és a megrendelt törpeharcsa népség. Ki van ez találva kérem.


Lassan eléri a horizontot a nap, és hamarosan mögé is fog bukni.

A rózsaszín ég alja, már snecizés közben ér. Varázslatos órák ezek, egy napon belül is. A naplemente, és a napkelte, mindig hoz valami szépet. Ha nem is fogásban, mert épp nem tesz mást az ember, csak gyönyörködik a látványban, és sorra rontja el a kapásait, vagy már csak a kezében forduló bot, rángatja vissza a valóságba, egy épp tovafutó hal személyében, - de mindig szép.

Csend van. Az az – esti csend.

Minden tekintetben, az a szép, félhomály.


Elült a meleg. Megállt a szél. Elcsendesedtek a nappali madarak. Már csak a Fülemüle trilláit hallja az ember. Egy két Kakukk, és a szántóföld felett lebegő Pacsirta hangjait hozza már csak a szellő felém. A Fecskék csivitelése, a Gyurgyalagok purrogása, most várat, hajnalig. Hangjukat átveszi a Lappantyú, a Kuvik, az Erdei fülesbagoly huhogása, majd a Rókák és Sakálok vonítása. Megtudom merre jár a falka. - Az őzek ugatása. A felgallyazó fácánok esti kakatolásai. A fasor levelei között, magának utat törő Sün úr neszezése.

Az éjszaka hangjai.

Kell ennél szebb, a Természetet szerető embernek?


Felkerül lassan a patron az úszó bóbitájára.

Beköszöntött a szürkeség. A kontúrok és színek elmosódtak, sötétebbé váltak.

Amíg látok egy keveset, úszózom. Később az úszót felváltja majd egy 15 grammos szivarólom. Fenéken. Ide nem kell több. Alig van sodrás. Csendesen folyik csak a csatorna vize.

Alig lebegteti csak a hosszú hínárszálakat.


Spiccbottal szépen közévágtam a snecibandának.

Tetszett nekik a lassan a vízbe oldódó por etetőanyag. Annyira lassan áramlik a víz, hogy bottal is végigkísérhető az „etetés”. Nem viszi el a halat, mire a szemek alásüllyednek.

Lesz elegendő a horgokra. Szeretem elfoglaltság. – Ráckeve felett, a nagy vezérküszökre vadászva, sokszor ért a napfelkelte.

Kis hálóban a vízben maradnak, csak annyit veszek ki, amennyi valóban szükséges. Aki ma éjjel nem áldozza az életét, a törpeharcsa vadászat oltárán, az visszanyeri az őt megillető szabadságot.

Igyekszem, minél többet visszaengedni.


A zöld kis fénycsík vibrál a nád előtt.

Aki még nem úszózott éjjel, az nem is tudja milyen szívetdobogtató érzés, ahogy víz alá merül a környék utolsó kis fényforrása. Egy pillanat alatt tűnik el, és egy pillanat alatt hasít belénk az érzés. Sötét lett. De kapás van!

A háttérben néha –néha megvillanó tábortűz pislákolása, az ősöktől hozott biztonság érzetét rejti a lelkünkbe. Mintha, amíg ég a tűz, nekünk bajunk nem eshet. Aztán az a fény, amit nézünk, egyszer csak a víz alá merül. Kezdetét veszi egy új küzdelem. Az ismeretlennel.


Sorakoznak már a haltartóban a törpicsekek.

Az ilyen éjszakákra igyekszem rettentő mennyiségű, előre kötött előkével készülni. Nem vágom el őket, - jó lesz az legközelebb is, hanem a főzsinór hurkát kötöm inkább újra. Az előke megmarad, egyben. Visszaszerzem később, halpucoláskor. Egy hurkot meg pikk-pakk megköt az ember. Mehet bele az új előke. Pillanatok alatt kész.

Ádáz pár óra alatt, több tucat krampusszal lehet így kevesebb a vízben, - de több a szákban.

Végül is, ez volt a terv, nem?


Vacsorához készülök.

A tábortűz, megad szinte mindent, ami ehhez kell. A jégakkuk és a fagyasztott kukorica közül, - ami hajnalban jó lesz az etetésre, előkerül a falatozásra szánt bepácolt, csíkokra vágott hús.

Paradicsomszószban fog végső állapotba kerülni. Rizzsel.

Otthon már előre bekevertem a palacsintatésztát. Én szeretem így, hagy dolgozzon a sikér.

Egy literes üvegből, pont annyit öntök a palacsintasütőbe, amennyi egy adagra elég. Amíg ezzel foglalatoskodom, pont kész lesz a ragu is.

Egy tűz, több cél.

Egyik oldalon megfőzi nekem a rizst. A másikon a ragut. A harmadikon a palacsintám süti, míg a kávé vize is a csajkában kap annyi hőt, hogy a hátam is odatehetem, ha csípősnek indul a gyors lehűlés.

Így mélázom, élvezve az éjszaka Csendjét.


Megszólal a mozgásérzékelő.

- Anyád! …

Kezd tolni az adrenalin… Automatikusan teszem a dolgom, mint már annyiszor, - máshol, máskor.

De, meglátom. A tábortűz is szép lassan felfedné árnyait, de én inkább elémegyek a találkozásnak, és pár tucat wattnyival megtámogatom, egy LED-es lámpával.

Most nem egy borz, vagy róka, aki a frissen készült éjjeli lakomámra vágyik. – Persze, majd hagyok nekik is.

Ember ez. Vagy mi…

Járásáról messziről megismerem. Találkoztunk már. Nem felejtek el senkit…

Közelebb ér, és megszólalásomkor megismer ő is. Rögtön megváltozik a mimika, és testbeszéd. Váratlan vendégem, - látva, hogy felkészülten várom már, nem leplezi ijedtségét, és a szemeibe világító fényben hebeg-habog, hogy csak pont erre járt, és meg akarta kérdezni, nem-e kell nekem frissen szedett giliszta. Azonnal érdeklődik, nincsenek-e itt a kutyáim? – Jól ismerik itt már őket…

A lehető leghiggadtabban és melegséggel, megköszönöm kedvességét. Szívélyesen megkérem, hova tegye a gilisztáját, és ha még egyszer találkozunk, - ilyen szituációban, én hova fogom tenni.

Gyorsan elköszön. Tudja jól, lehetnek ők többen, de engem jobb messzire elkerülni, és nyugodtan hagyni pecázni. Huszonéve járom e vidéket. Egyenruhában is.

Nagy fájdalmam, hogy ő is megteheti még, hogy szabadon járkál, néhány év után újra, és újra…

De remélem …


Megvacsoráztam szép úriasan.

Itt nincs siettség. Mindenre van idő.

Nem csak az ízeket érezni, hanem amit mellérak a Természet is. Az illatokat, a hangokat. Az az igazi fűszer. Legalább is, az én étkezésemben, egy igazi csoda ízesítő, és igyekszem egyre sűrűbben használni. Amennyit csak tudom.


Egy pihentető pár órás szundikálás után…

Kicsit megkotorászom tábortüzem.

Pont elég lesz még arra, hogy a reggeli kávémat elkészítse számomra.

Jól esik a hajnali hűs levegőn, nézve a napfelkelte első sugarait, a kis parázsból előtörő hő. Nem is teszek rá sokat, csak épp, hogy elég legyen, egy reggeli kávéhoz.

Ücsörgök kicsit a melegében. Letekintek a vízre. A partoldalba rakott haltartómon mélázom. A szákban szépen megszaporodtak reggelre a törpék.

Le sem tagadhatnák harcsa mivoltukat. Bár rajtuk ez nem múlik, hajlandóak a nap bármelyik szakában megőrjíteni az embert. Jönnek ők bármire.


De, uccu neki…

Muszáj, hogy az emberfia a hajnalt már a süllők kajtatásával töltse. Így teszek én is.

Mire a nap előbújik a horizonton, a damyl végén már babahallal tapogatok.

Nem sietősen. A jónak tudott helyeken, csak apró pöccintésekkel hozom egyre közelebb hozzám a tegnap fogott kis jószágot. Nem is marad el, a korán kelő emberek ajándéka. Szépen paríroz az erre is jó spiccakciós matchbot. Kis köves fickándozik a markomba, némi víz alatti szaladgálás után.

Éppen csak a szája szélét fogta a horog. Finnyásan esznek. Több kapás után, ő volt az első, aki ki is jött. Koppantás, - koppantás után maradtak el a halak. Nézve az időjárás jelentést, meg is értem. Front közeledik. Oda, - odavágnak, de szinte csak reflexből.

Mivel, lehet sietősre kell majd vennem távozáskor a figurát, - ahogy meglátom a reggeli félhomálytól megvilágított felhőket, és mert szinte semmi sebet nem okozott a kis horgom, csendesen, a tenyeremből visszacsúsztatva engedem útjára.

Langyos a víz. Meg is mosom a kezeim. Alkarig húzom markomban a hűsítő habokat, jól esik a felfrissülés.


A cél teljesítve.

A délelőtt folyamán, még fogok az éjjeliek mellé egy tucat sokbajszút.

Mire a parázs végleg kialszik, a tábort már a motor dobozaiba visszaraktam. Szemeteszsákból vízhordó lesz ilyenkor, és a tűz helyét, amíg tudom feláztatom, felásom. Gyalásó mindig van a kezem ügyében… Parázs, sehol sem maradhat.

Pakolás. Mindent a helyére.

A mozgásérzékelő, - darabonként csak egy pohárnyi helyet foglal, - azért megköszönöm neki a szolgálatait. Jön velem máskor is.

A távolba tekintve, sötét fellegek közelednek. A Tisza-tó felől itt pillanatok alatt kerekedik olyan zápor, hogy gubbaszthat az ember a ponyva alatt, - feltéve, ha van neki.


Nagy távolbatekintésemet, a felsívító fék hangja töri meg!

Az „utolsó dobás” , a „na, még egy utsót” ismét bejött.

A babahalra felkéredszkedett valaki, - nem is kicsi.

Felkapom a botot, és már csattintom vissza a nyeletőféket, bevágnom már nem is kell, érzem ül a horog. Remélem nem csuka, - villan át hirtelen az agyamon, annak nem sokáig tartana a 25-ös zsinór. Érdekes módon, itt a csatornákon, a csukáink szinte mindegyikét, döglött halas fenekezéssel fogtuk. Csak keveset pergetve, vagy úszózva, lékből.

Felvéve a kontaktot, érzem, hogy jó hal lesz. Nem kősüllő ez már tuti. Nem is törpe. Pár perc rohangálás után, a víz alatt már látom a gyöngyházfény testet. Jó süllő!

Gyorsan végigszalad a gondolataimban a felszerelés minden egyes alkotóeleme, hogy kötöttem a csomókat, minden jó-e. Nehogy egy bagatell dolog miatt menjen el.

De nem. Pár vízteteji kör után szépen az oldalára fekszik, megadja magát, és odasimul a tenyerembe. Nem kell a merítő. Jó kettesnek nézem őkelmét.

Ő nem úgy érezte a frontot, mint a csíkoshátú unokatesói. Azok csak immel-ámmal csaptak oda, bezzeg neki szépen ült a horog. Éhes volt. Meleg a víz, gyors az emésztés.

Hátranézve, nem vacakolok vele, gyorsan szállítható állapotba helyezem. Szinte már minden cuccom elpakolva, tűz rendben, táborhely elhagyható állapotban.


Kikerülnek a vízből a törpicsekek.

Most konstatálom, így egyben legalább hatvan darab. Nem unatkoztam. Irány a vízhatlan doboz.

Végére maradt a jó kis matchbot. Az Öreg. De még bírja a strapát. Bírni is fogja. Talán még az Unokámnál is.

Közelegnek a fellegek. Itt a szele. Vagy most indulok, vagy vissza az egész, és maradok a ponyva alatt. Annak is megvan a szépsége.

Utálok esőben motorozni. Inkább megelőzöm.

Pillanatok alatt menetkész vagyok. Már ketyeg a blokk. Mire a bukó a fejemen van, a kesztyű felcibálása, még utoljára körbenézek, szemét nuku, nem-e maradt itt valami, úgy hagyom itt a helyet, ahogy jöttem? - Igen. Akkor, gyí Te!

Kigurulás közben, még a dobozba szedek egy tucat szép vadalmát...


Visszapillantómban, most nem a nap van.

Kerget az eső. Érzem az illatát. Hűl a levegő. Motorozáshoz, mondjuk tökéletes idő.

A betervezett csoki-citrom elmarad. A halak alá sem kell a fagyasztott zöldség. Igyekszem tempósan haladni, nem egész egy óra alatt simán hazaérek. Alig 104km háztól-házig. Megmondani sem tudom, hányszor tettem meg ezt az utat. Szinte már minden irányból, minden lehetséges úton.

Talán már a járműveim is odatalálnának egyedül.


Hazaérkezésem után nézem az időjárás jelentéseket. Jégeső verte végig a Jászságot. Bekopogtatott volna a bukómon alighanem, ha nem indulok el időben. Most megúsztam. De tudom jól, és volt erre már rengeteg példa, hogy most voltam csak gyorsabb, máskor viszont a vihar nyert.

Nekiállok a szép süllőnek, első Őfelsége. Megkérem, hogy majd fáradjon be a sütőbe, és legközelebb, majd valami finom fogás keretében találkozzunk újra. Szépen ki is támasztom a száját, egy kisebb vadalmával. Látszódjanak azok a szép kapófogak! - Így lesz.

Aztán a törpéknek.

Nem éppen egy álommeló, de ezt is meg kell valakinek csinálni. Nem is bánom. Sajnos vagy nem, már van gyakorlatom benne. Gyerekkorom rémséges szúrásait és vérző ujjaim juttatják eszembe. Most viszont én vagyok az erősebb.

Irány a bogrács. Ott panaszkodjatok.


Mire megpucolom a burgonyát, és lereszelem, - az ég is elkezd dörögni.

Tócsni, -lepcsánka, -görhöny, - borzaska, - kimenekismeri készül a pöri mellé.

Hála a bogrács fedett helyen van. – és már én is. A törpeharcsa pörköltet már az eső illatával keverve fogom tálalni. Falatozás közben csörög a telefon. Volt jászsági Barátok, kollégák hívnak, ismerem-e a sánta XY-t? …. Mondom, - persze, éjjel találkoztunk is.

Újra kiraboltak valakit, - csoportosan elkövetett-, de már ott vannak, ahová valók.

A rács mögött.

(Ők ott,) - én itt, a törpék a bográcsban, a süllő a sütőben.

Mindenki ott, ahová való. Mindenki boldog.

Az eső meg esik. De legalább lesz víz a csatornában, hogy újra kezdődjön, ugyan ez.

Újra, és újra! (De, már az oda nem valók nélkül!)


Sajby …

 












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!